1. rész

Kábadtan feküdtem a kórteremben. Jim kérlelt, hogy aludjak egy keveset, de nem bírtam, a nyugtatót meg elutasítottam. Nem bírom kiverni a fejemből, annak a képét, aki ezt tette velem. És miért támadta meg apát, Kyle-t és Alice-t? Jól ismertem őket is. Mintha valaki rajtam akarna bosszút állni. Töprengésemből John hangja zökkentett ki.

-         Elnézést Ms. Morris! Feltehetnénk még pár kérdést önnek?- kérdezte az ajtóban állva.

-         Igen, persze.- mondtam halkan, habár semmi kedvem nem volt hozzájuk.

-         Először is nagyon sajnáljuk, ami az édesapjával történt.- kezdett bele William. Rájuk néztem, és látszott rajtuk, hogy komolyan mondják, nem csak a szokásos udvariasság mondatja velük. Mintha ők is átéltek volna hasonlót. Legalábbis, ezt vettem ki az arcukból.

-         Köszönöm.- mondtam szomorúan.

-         Tudjuk, hogy nehéz most beszélni erről, de nem tudna visszaemlékezni, hogy pontosan hogy nézett ki támadója. Alapos a gyanúnk, hogy önt, az édesapját, és a másik 2 személyt is, ugyanaz a személy támadta meg.- mondta John.

Számítottam hogy ezt a kérdést fel fogják tenni, és nem készültem fel a válasszal. Pontosan tudom, hogy nézett ki az a „személy”, de biztos, hogy őrültnek tartanának, ha körbeírnám a személyazonosságát, és egyből kihívnák a pszichiátert, vagy ráfognák, hogy sokkot kaptam.

-         Nem tudom. Olyan furcsa volt az egész.- mondtam zavartan.

-         Mi volt benne a furcsa?- kérdezte John.

-         Totál zakkantnak fognak tartani.- nevettem rájuk kínosan.

-         Azért csak mondja el.- erősködött William.

-         Nos, ez az illető vékony testalkatú volt. Túlságosan is vékony. Nagyon sápadt arcbőre volt, szakadt ruhákat viselt, és a szeme.. nem is tudom, hogy fogalmazzam meg…mint a vér, olyan színű volt, és színtiszta gonoszságot láttam benne. Olyan volt, mintha nem ember lett volna. Ez oltári nagy baromságnak hangzik, de én ezt érzem.- mondtam. John és William jelentőségteljesen összenéztek. Furcsálltam is, mert nem „ez a csaj nem normális” típusú tekintet volt, hanem valami egészen más. Mintha ők hinnének nekem.

-         Mindent megteszünk annak érdekében, hogy megoldjuk ezt az ügyet Ms. Morris. Ha bármi eszébe jut esetleg, csak hívjon fel.- mondta William, és leírta a mobilszámát egy fecnire.

-         Köszönöm szépen.- mondtam szomorúan.

2 hétig maradtam még bent a kórházban. Jim mindent intézett helyettem, papírmunkát és a temetést is. Testileg már jobban voltam, de lelkileg össze voltam törve. Egyszerűen nem ment ki a fejemből a támadómnak az arca, rémálmaim voltak miatta, kezdtem teljesen bedilizni. Mikor hazaengedtek, bementem a munkahelyemre, hogy kérjek 3 hét szabit, hogy összeszedjem magam és a temetést is intézzem. De egészen más dolog lett belőle…

- Mi az, hogy nem engednek el szabira?! Most halt meg az apám, minden az én nyakamba szakadt, rengeteg dolgom van. Egy kis emberség igazán lehetne magukba!- fakadtam ki.

- Igazan sajnáljuk, ami az édesapjával történt, de attól a munka nem áll meg. Egy halom munkát hagyott itt, nem végezte el rendesen a munkáját az utóbbi időben sem.- válaszolta szigorúan a főnököm.

- Itt nemcsak az apámról van szó, én is kórházban voltam 2 hétig, örülök, hogy nem hagytam ott a fogam. Esküszöm, mindent bepótolok, túlórázni fogok látástól-vakulásig.- kérleltem szépen a főnökömet.

- Sajnálom. Itt nemcsak erről van szó.- tette hozzá.

- Hanem?- kérdeztem vissza.

- Mostanában eléggé elhanyagolta a munkáját, és a munkatársai is sokat panaszkodtak Önre. Sajnáljuk, de ilyen munkaerőre nincs szükségünk.- jelentette ki.

- Kirúgnak? Kirúgnak? Nem vagyok jó munkaerő? A többiek munkáját is rendre én csinálta meg, mert mindenki a kis fiatalra hárította az ügyeit! És ha nem csináltam valami jót, akkor sárga földig leszidtak, semmi magánéletem nincs, mert csak a munka! Vallja be, arra vártak, hogy mibe köthetnek bele, mi legyen az állítólagos indok, amivel lehet el kell küldeni! Ismerem a dörgést, amig nem voltam, akik duruzsoltak a kedves kolleginák a fülébe, míg meggyőzték! Tudja mit! Fulladjon meg! Nekem ilyen munkahelyre nincs szükségem! És a végkielégítést meg költsék mindannyian gyógyszerekre! Rohadékok!- kiabáltam dühösen. Teljesen elképedt arccal nézett rám, és köpni-nyelni nem tudott. Lehet, hogy túlzásba vittem, de minden keserűség kijött belőlem. Bevágtam az ajtót, összepakoltam a cuccaimat, és hazamentem.

Elég nagy hiba volt megtagadni a végkielégítést, szükségem volt a pénzre, hogy talpra tudjak állni, apa örökégéből úgy tudom, hogy van egy ház, amit én öröklök, de nem volt szívem eladni. De beugrott, hogy apának Indianapolisban van egy kis háza, 5 évig ott laktunk, amig apa ott dolgozott, utána odaadta a testvérének, Sarah-nak, hogy ő lakjon benne, de ő is kiköltözött onnan pár hete, apa pedig meghirdette eladásra, de ha jól tudom, még nem került rá vevő. Ha szerencsém lesz, még mindig megvan. Remegő kezekkel hívtam fel az ingatlanost, aki jó hírekkel szolgált. Még nem adták el a házat, és ha írok egy ügyvéd általi felhatalmazást, akkor jogilag az én tulajdonomban kerül a ház, az örökség miatt, mivel a nagynéném, lemondott azzal róla, hogy kiköltözött onnan. Végre egy jó hír a mai napra…- sóhajtottam. Igaz, Indianapolis nagyon messze van innen, de képtelen vagyok itt maradni. Túl sok az emlék, és ezek után nem tudnék félelem nélkül végigmenni esténként az utcán, meg már senki sem köt ide. Se család, se barátok, se munka…

A temetésre 1 hét múlva került sor, apát hamvasztották, mert mindig ilyen temetést akart. Zúgott a fejem a sok sírástól, és a 2 Sanaxtól, amit még a szertartás előtt vettem be, különben nem bírom ki idegileg. Szép szertartás volt, sokan eljöttek, apa kollégái közül, Jim mondott beszédet, John és William is eljött, és távolabb figyelték a temetést, bár látszólag kutatták valami után. A szertartás végeztével, a rokonoktól búcsúzkodtam, amikor rámtört megint az a rossz előérzet, mint amikor megtámadtak, majd hirtelen megláttam egy alakot a fák alatt. Egyből felismertem, ki ő.  Teljesen összerezzentem, így nappali világosságban még ijesztőbbnek tűnt. Azonnal a 2 nyomozóhoz futottam…

- Jöjjenek gyorsan, kérem! Az előbb láttam a fáknál a támadómat!- hadartam nekik idegesen, és elkezdtem William-et húzni, arra a helyre, de mire odafordultam, már hűlt helye volt a pasasnak. Ez nem lehet igaz!

- Nyugodjon le! Biztos, hogy a támadóját látta?- kérdezte John.

- Egészen biztos. Ugyanúgy nézett ki, mint múltkor. De hogy tünhetett el ilyen hamar, ez képtelenség!- túrtam a hajamba idegesen. John intett Williamnek a fejével, hogy nézzen körül a helyszínen. Távolról láttam, hogy valami kis szerkezetet tart a kezében, furcsáltam is, de ráhagytam, hogy biztos valami modern kütyü.

- Semmi. Felszívodott a pasi.- mondta Will visszatérve, majd félrevonta John-t, és elmélyülten beszélgettek valamiről, gondterhelt arccal.

- Rebecca, lenne pár kérdésünk Önhöz, ha nem bánja. De jobb lenne egy nyugodtabb helyen beszélgetni, mondjuk egy kávézóban.- vetette fel John.

- Rendben.- bólogattam szomorúan.

A parkolóban nem kis meglepetés ért. FBI-os nyomozók egy régi kocsival közlekednek?

- Érdekes szolgálati kocsi.- mondtam meglepetten.

- Hogy érti azt, hogy érdekes?- kérdezte Will szúros szemmel.

- Azt hittem az FBI-osok menő, full extrával felszerelt kocsival járnak. Vagy most a Chevy Impalak kerültek előtérbe?- kérdeztem.

- Ez a kocsi is van olyan, ha nem jobb. És nem szolgálati kocsi, hanem saját.- ült be a kocsiba. Kellett nekem megszólalnom, kicsit felhúztam Mr. Öntelt-et.

Tény, ami tény baromi kényelmes volt belül, és zenéből se volt híján, Metallica: One c. száma szólt a lejátszóból. Pont a hangulatomhoz illett a zene, bár bevallom szeretem a rock zenét én is, bár egy FBI-os nyomozóból nem néztem volna ki. Olyan furcsa volt nekem ez a 2 pasi, mintha titkolnának valamit ellöttem, még azt is megkockáztattam volna, hogy nem is igazi nyomozók.

-         Szóval, utánajártunk egy kicsit a dolgoknak az apja, és a munkatársa halálával kapcsolatban.- mondta John, és egy aktát tett ki az asztalra.

-         Tudta Ön, hogy évekkel ezelőtt, az apjának volt egy műhibapere, egy bizonyos Ralf Wilston jelentette fel, akinek a lánya halt meg vakbélműtét közben. Szerinte figyelmetlenek voltak az orvosok, azért halt meg a lánya, Clare.-mondta.

-         Igen, rémlik valami. 3 éve volt, azt hiszem, a pasi nagyon be volt gőzölve, többször is zaklatta apát, és még Kyle-t i, mert ő is ott volt a műtőben, azt hiszem. Nem nyugodott a pasas, pedig minden papír azt támasztotta alá, hogy a műtét során komplikációk léptek fel, perforált volt a vakbél, és súlyos belső vérzései voltak, nem lehetett már megmenteni. A pasas, aki megtámadott, még nem is hasonlított erre a fickóra, ha esetleg őt gyanúsítanák, meg úgy hallottam, hogy 3 hete öngyilkos lett.- mondtam, és belekortyoltam a kávémban. John és Will egymásra néztek.

-         És itt temették el a lányát és őt is?- kérdezte John.

-         Igen, azt hiszem. Miért kérdezi?- kérdeztem vissza.

-         Csak kíváncsi voltam. Vannak nekik rokonai a városban, bárki, ismerős esetleg?- kérdezte Will.

-         Fogalmam sincs. Nézzék, örömmel segítek, és nagyon szeretném, ha elkapnák a támadómat, de érték meg, ez évekkkel ezelőtt volt, az ügy lezárult. Fáradt vagyok, kérem, vigyenek haza.- mondtam szomorúan.

Menet közben meggondoltam magam, és szóltam nekik, hogy inkább rakjanak ki Jimék házánál. Nem akartam egyedül lenni otthon, és Jim felesége is megkért, hogy töltsek náluk pár éjszakát.

Vacsora közben elmeséltem nekik, mi történt a temetőben, és mi volt a 2 FBI-ossal. Jim elég furán nézett rám, amikor felhoztam a műhibapert, és a vacora hátralévő részében nagyon csendes volt. Vacsora után, aztán leültünk beszélgetni…

-         Tisztán emlékszem erre a múhibaperre. Apád soha nem hibázott egyszer sem praxisa során…kivéve akkor..-mondta halkan.

-         Jim, miről beszélsz?- kérdeztem elhűlve.

-         Apád megkért engem, és Kyle-t is, hogy soha, de soha ne mondjam el ezt neked…- hajtotta le a fejét.

-         De mit, az Isten szerelmére?- fakadtam ki.

-         Nem mindem úgy volt, ahogy a papírok leírják, és ahogy apád elmondta neked……- válaszolta, és belekezdett a tényleges igazság elmondásába…………….