Prológus

Este 7 óra volt, én pedig sétáltam az otthonom felé a munkahelyemről, a helyi könyvtárból. Könyvtárosként dolgoztam ott, és 25 éves korommal én vagyok a legfiatalabb az ott dolgozók között. Fiatal korom és a kezdetleges tapasztalatlanságom számos konfliktus kiváltója lett a kolleginák körében. Elsősorban minden apró kis hibáért leteremtettek a sárga földig, a másik véglet meg mindenhol keresztbe akart tenni nekem, csak hogy megnehezítsék a dolgomat. De az itt eltöltött 2 év alatt sikeresen álltam a próbákat, és beilleszkedtem. Imádom az irodalmat, és a könyveket, így összekötöttem a kellemest a hasznossal, így végeztem el az egyetemen a könyvtár szakot. Elsőre meglehetősen „bóvlinak” hangzik, de egyáltalán nem az.

Hirtelen fura érzésem támadt. Mintha követnének. Hátrafordultam, de senkit nem láttam. De olyan rossz előérzetem lett. Valami történni fog. Utamat lerövidítve egy szűk, és sötét sikátoron vágtam keresztül. Egyszer csak egy hatalmas erő a falhoz szorított, és 10 centire megemelt a földtől. Kiáltani se volt időm, ugyanis fojtogatni kezdett ez a valami. Egy sötét alak bontakozott ki a szemem előtt, de mintha nem ember lett volna. Olyan, mint egy élő halott. Szakadt ruhákat viselt, az arca beesett volt, szeme vörösen izzott. Csontos kezei voltak, a bőre mintha megaszalódott volna. Egyszer csak mintha azt éreztem volna, mintha a gyomromban lenne a karja, és ki akarna tépni a hasamon keresztül. Felordítottam a fájdalomtól, és segítségért kiabáltam, de sikertelenül. Az alak gúnyosan elvigyorodott. Egy lövés dörrent el mellettem, és az alak szó szerint köddé vált. Fulladozva, és iszonyatos fájdalommal a hasamban hanyatlottam le a földre. Egész testemben remegtem. Aztán teljes sötétség.

A kórházban tértem magamhoz. A karomba infúziós csövek voltak kötve, mellettem gép csipogott. Kis idő múlva megérkezett a doktor is, akit ismertem is. Dr. Jim Frey volt, édesapám egyik kollégája, ugyanis az apám orvos.

- Becky!- mondta aggódva.

- Jim! Mi történt velem?- kérdeztem vissza kómásan.

- Súlyos állapotban hoztak be a kórházba, belső vérzéseid voltak. A furcsa az, hogy semmi külső sérülést nem találtunk rajtad. Mi történt veled?- kérdezte riadtan.

- Megtámadtak..- csuklott el a hangom.

- Kicsoda? Hol?- érdeklődött izgatottan.

- Egy sikátorban. Hazafelé tartottam, amikor megtámadtak. Nem láttam az arcát az illetőnek. Az utolsó emlékem az, hogy iszonyatos fájdalom nyilallik a hasamba.- válaszoltam szomorúan.

- Sajn…- kezdett bele a mondatba, de nem tudta befejezni, mivel egy nővér rontott be a kórterembe.

- Doktor úr! Az 5-ös kórteremben lévő beteggel nagy baj van! Jöjjön gyorsan!- kiáltotta. Jim falfehér lett, és riadtan nézett rám. Mi ütött belé?

Jim a nővérrel együtt elviharzott. Jól jött ez a magány most, mert van mit gondolkoznom. Nem tudtam hova tenni, ami ma este történt velem. Az az alak..Egy életre beleégett az arcomba a képe. Ekkor 2 öltönyös férfi lépett be az ajtón. Az egyik kb. velem egymagas lehetett, rövid, elől felzselézett barna hajjal, a másik egy tőle jóval magasabb, vékony, hosszabb barna hajú férfi volt.

-         Elnézést a zavarásért Ms. Morris! Feltehetnénk pár kérdést?- kérdezte a magasabbik.

-         Kik maguk?- kérdeztem vissza.

-         A nevem John Tocker.- mutatott magára a magasabbik. s

-         Én pedig William Brigh d vagyok. Nyomozók vagyunk.- felelte a rövidebb hajú, és felmutatták az igazolványukat.

-         Nyomozók? Ilyen komoly ügy lenne, hogy megtámadták egy fiatal lányt?- kérdeztem félszeg mosollyal.

-         Nem maga az egyetlen, akit a héten megtámadtak, hölgyem!- nézett rám szigorúan William. Egy pillanatig álltam a szúrós, zöldes szemeket, majd elkaptam a fejem.

-         Tessék? Miről beszélnek?- döbbentem le.

-         Tegnapelőtt az ön esetéhez nagyon hasonló módon megtámadtak a lakásában egy férfit és a lányát. Helybeliek voltak. Kyle McGornick-ot, és a lányát, Alice-t. Sajnos a kórházba szállításuk közben mindketten életüket vesztették. Önnel együtt hoztak be egy férfit is.- itt megállt, tétovázott, hogy folytassa e. Ekkor jött vissza Jim. Láthatóan meglepődött a 2 öltönyös férfi láttán, de a 2 nyomozó neki is bemutatkozott.

-         Uraim! Beszélhetnék négyszemközt Ms. Morrissal?- kérdezte, és felém fordult. Az arca szomorúságot tükrözött. Mi folyik itt? Az előbb tudtam meg, hogy apa egyik régi barátja, és Alice, aki az osztálytársam volt középiskolában, hallottak. És ugyanazokkal a sérüléssel hozták be őket, mint engem. Csak ők a kevésbe szerencsések közé tartoztak. Összeszorult a gyomrom. Lansing, ahol élek, eddig egy csendes kisváros volt, ahol az emberek békések és kedvesek, egy nyugodt hely, Detroit nyüzsgő zajától távol. Ezek a borzalmas események felbolygathatják az idilli hangulatot. Miután kettesben maradtunk Jimmel, az ágyamhoz ült, és megfogta a kezem.

-         Becky. A nyomozók miről tájékoztattak?- érdeklődött sápadt arccal. Miért nem mondtad, hogy Alice-t és Mr. McGornickot is ugyanazzal hozták be mint engem?!! És meghaltak!!! Jim, mi történik itt?- fakadtam ki könnyes szemmel.

-         Nem volt alkalmam rá, Becky! Hidd el, mindenképpen tájékoztattalak volna! Becky! Egy tragikus hírt is kell közölnöm veled. egy másik embert is behoztak ma. Ugyanazzal, mint téged. Hozzá szaladtam az ötös kórterembe, mert leállt a szíve. Az édesapádat.- nézett rám, és egy könny csordult ki a szeméből. Nem akartam, nem tudtam elhinni amit mondott. Nem, ez nem lehet!- ráztam a fejem.

-         Mi lett apával?- kérdeztem a sírás határán, de tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok. Jim válaszként csak szomorúan lehajtotta a fejét, és egy halk Nagyon sajnálom-ot mondott. Egy világ omlott össze bennem. Apa, apa!!! Oda akarok menni hozzá, látni őt. Még utoljára! Kitéptem az infúziós tűt magamból, és kirohantam a kórteremből. Jim próbált megakadályozni, hogy végrehajtsam a tettem, sikertelenül. Habár még mindig iszonyatos kínjaim voltak, minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem a kórtermet, ahol apa van. Úgy hallom a 2 nyomozó is utánam eredt, és kiabálják, hogy álljak meg. Már majdnem elértem a kórtermet, amikor megtorpanok. Nyílik az ajtaja, és látom, hogy apa élettelen testét hozzák ki a hordágyon. Oda szerettem volna rohanni hozzá, hogy búcsút vegyek tőle, de a remegő lábaim nem engedelmeskedtek. Rámtört a zokogás, és lassú, bizonytalan lépésekkel elindultam felé.

-         Apa, apa!!- kiáltottam a nevét mindhiába. Ekkor valaki szorosan átkarolta a derekamat,és próbált elhúzni engem.

-         Becky! Ne csinálja! Nyugodjon meg!- csítit le John.

-         Eresszen el! Oda kell mennem hozzá!- kiabáltam, és próbáltam kibújni a szorításából, mivel nem jártam sikerrel, a könyökömmel határozottan gyomorszájon vágtam, mire elengedett.

Zokogva mentem a hordágyhoz, és borultam rá apát szólongatva, mintha a hangommal visszahozhatnám őt az életbe. De hiába minden, apa nincs többé.

Ő volt az én támaszom mindenben. Kölcsönösen segítettük egymást, korántsem egy tipikus apa-lánya kapcsolat volt, olyanok voltunk mint 2 legjobb barát. Apa nevelt fel engem, és az öcsémet, Davidet, mert az anyánk elhagyott, amikor én 10, David meg 7 éves volt. Erőn felül próbált minket nevelni, és a karrierjére is koncentrálni. Szerette volna, ha David is orvosnak tanul, sokat megtett azért, hogy bekerüljön az egyetemre, de ő egy nagy családi veszekedés során fejezte ki a nemtetszését, és 18 éves korában elment itthonról. Azóta nem tudok róla semmit. Apának mindig is fájó pont volt az életében, hogy a fia ellene fordult, de én sose bocsátom meg neki, azokat, amiket apa fejéhez vágott. Jim zökkentett vissza a való világba.

- Becky! Nagyon sajnálom! Kérlek nyugodj meg! Vissza kell menned a kórterembe, az infúziód miatt. Kérlek! Bobot már elveszítettem, nem akarom, hogy neked is bajod legyen!- kérlelt. Kisírt szemmel ránéztem, és bólogatni kezdtem. Egy utolsó búcsút vettem apától, és a kórtermem felé indultunk.